Melegszívû - humoros, vakmerô, szomorú, heves és szeretetteli

Édesapám, a karmester: a pultnál avagy otthon! Apám domináns egyéniség volt, mindig ô vezette a “családi zenekart”, és ezt mind próba nélkül. Határozott volt, de igazságos, dicsért ahol cask lehetett, és megkövetelte a fegyelmet, épp úgy mint a színpadon.

Melegszívû volt és humoros. Ehhez még hozzájött az ô igazi magyar temperamentuma: vakmerô volt, szomorú, boldog, vicces, haragos és szeretetteli. Még mai napon, halála után negyven évvel, sokszor szoktak kérdezni: "Milyen volt gyermekkorod, ifjúságod egy híres karmester fiaként?"

A terített asztalnál való közös ebédek szintén életem legszebb emlékei közé tarto-znak. Egy benyomáskeltô szép gyermekkor volt, mikor szabadságon összejött a család: vagy Ermatingenben, hol közösen csónakáztunk, vagy amikor együtt néztük az Arosa-i jégkorong-játékokat.

Ô nagyon szerette a Svájcot, Ermatingen-ben biztonságosan és otthon érezte magát, viszont a maga módján mindig "magyar" maradt: mindennapi beszéde kételyt ezen nem engedett, már cask összetéveszthetetlen akcentusa miatt is. Német névelôk és német nyelvtan számára min-dig egy rejtvény maradt. Még magam elôtt hallom, mintha tegnap lenne, mikor azon tûnôdött: németül vajon miért férfi nemû a kert (der Garten, és nem "die Garten")? Mikor számára cask egy logika létezett: nôi nemû kellene hogy legyen, mert a kertben annyi szép virág van, és a virág az németül   "die Blume"!

Mindent szeretett ami szép, egy nagyra nôtt fa örömet szerzett neki, szerette a természet színeit, élvezte a régi festészetet és építészetet, épp úgy mint a tiszta izû ivóvizet. Naponta tudott örülni Isten minden teremtményének.